Kópéságok névtelen mestere: Anonymus
A magyar művelődés- és irodalomtörténet egyik legtitokzatosabb alakja az a személy, akit Anonymusként, azaz Névtelenként ismerünk.
Közel háromszáz éve tudjuk, hogy élt az Árpád-korban egy írástudó ember, aki a ránk maradt latin nyelvű művében, a Gesta Hungarorumban, vagyis A magyarok cselekedeteiben magát P dictus magisternek, magyarul: P. mesternek nevezi. Ma már nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy III. Béla király jegyzője lehetett, aki művét, a Magyarországon keletkezett egyik legismertebb kéziratos könyvet, valamikor 1205 és 1210 között írhatta.
A geszta tele van kitalációval, mesébe illő elemekkel. A szerző előszeretettel alkalmazta a névetimológiát, amely ma már sokszor megmosolyogtató megoldásokat szült.
Számtalan fantáziadús, leleményes névmagyarázó ötlete közül az egyik műve 48. fejezetében olvasható. A leírás szerint kalandozó nyugati hadjárataik során a magyarok súlyos vereséget mértek az ellenséges katonákra, akik menekülés közben „lappangva átúszták a folyót, amely Pannónia és a németek határán van. Erről a folyót a magyarok Lapincsnak hívták, mert a rómaiak a magyaroktól való félelmükben lappangva úszták át.” Mint sok más esetben, Anonymus itt is egy helynevet próbál „értelmesíteni”, és az egészhez hozzákölt egy bizonyára sosemvolt eseményt. A Lapincs folyócska neve egyébként óbajor eredetű, és semmi köze sincs a magyar lappang, lopakodik igéhez.
Egy másik érdekes megoldás, amikor a magyarok dicső fényben való feltüntetéséhez Anonymusnak ellenséges vezérekre volt szüksége, akiket a magyarok legyőzhettek, akkor P. mester őket is kitalálta – mégpedig helynevek alapján. Ez a helyzet többek között Árpád egyik fő ellenfelével, Zalánnal is. Az ő székhelye Anonymus szerint Titelnél (ma Szerbia) terület el, melynek közelében volt és van ma is a Zalánkemén/Szalánkemén nevű település. A történetileg kevés hitelességgel bíró nyelvi leleményeket azonban talán megbocsáthatjuk a nagy középkori mesemondónak, aki színesen leírt története fonalának gombolyításakor a valós elemeket képzelt dolgokkal is elegyítette. Kópéságai, apróbb nyelvi csínytevései nélkül ugyanis például Vörösmarty Mihály sem írhatta volna meg reformkori nemzeti eposzunkat, a Zalán futását.
A régi magyar irodalom semmivel sem volt mértéktartóbb, visszafogottabb, unalmasabb, mint a modern literatúra, csupán a kevés forrásszöveget alaposabban kell ismerni ahhoz, hogy nyelvi vagy művelődéstörténeti kuriózumokra bukkanjunk a sorok között. Megéri a régi szövegek között kutakodni, mert a katarzis ritkán marad el!